Végre! Eljött a pillanat, magyarul lesz ez a bejegyzés. Az ösztöndíjam előtt írtam, hogy az a lényeg, hogy leírok a blogra legalább egy bejegyzést magyarul. Hát szemptemberben kellett írnam ezt a bejegyzést, de nem sikerült. Most pedig itt van!
És ma szeretnék írni még egyszer a nyelvekről (micsoda meglepő ember vagyok!), de főleg magyarról. Na akkor kezdjük!

Ha nyelveket tanulsz, most éppen arra gondolj, hogy miért? Mert érdekelnek? Mert a munkádra szükséges? Vagy a nyelvórára jársz és csak kell tanulnad? Nem nézve az okot, mindig úgy van, hogy valamit érzünk erre a nylevre. De mit? Szerelmet, gyűlöltetet? Talán semmit, ha tanulok-felejtem típusú ember vagy, de válószínű ha vannak adótt nyelv beszélő barátaid vagy a családod tágjai élnek külföldön, lehet, hogy nagyon szereted tanulni ezt a nylevet, mert csak így tudsz beszélni velük. De bármi lett volna, bármi nyelv tanulnál, bármilyen ok miatt, fontos, hogy érzel valamit hozzájuk. 

Most arról szeretném elmesélni, hogy mit érzek én ezekre a nyelvekre, amiket tanulok.
Igazából nem tudom mit mondani angolról, mert muszáj volt, hogy tanultam iskolában. Először kényszerítettek a tanulásra, mert az első idegen nyelvem német volt és be kellett hoznam az anyagat, de majd megkedveltem. Szerintem soha nem volt fontos és biztosan elhanyagoltam.
A legfontosabb nyelv nekem a spanyol. Talán már elmeséltem, hogy miért, de mindig érdemes még egyszer elmagyarázni. Az a lényeg, hogy a spanyol nyelv miatt elkezdtem tanulni a másik nyelveket. Ezmiatt már is most magyarul írok ezt a bejegyzést. Lehet, hogy ha nem tanultam volna spanyolul, nem beszélnék magyarul, talán se nyelveket érdekelnének és biztosan nem találtam volna ezekkel a király emberekkel Magyarországon.

Nem tudom, hogy nyilvánvaló, de minden nyelv iránt más érzésem van. A magyar nyelv nincs kivétel. Az a baj, hogy nem tudom, miért úgy érzem, nem tudom elmagyarázni mert korábban nem éreztem ezt soha. Amikor magyarul beszélek vagy csak gondolom róla, úgy érzem, hogy büszke vagyok rá. Büszke vagyok arra, hogy már tudok kommunikálni, hogy közelebb a magyar kultura. Talán büszkeség nem helyes szó ebben a helyzetben, de szerintem a legközelebb ahhoz, mit szeretnék mondani.

Egyébként bátoran mondhatom, hogy a nyelveim a gyermekeim. Annyira időt töltünk egymással, annyira szeretük az egymás tártasánkat és olyan óriási a kapcsolatunk, hogy nem tudnék mondani semmi mást.

Remélem, hogy valakinek is volt vagy van ez az érzése. Ha igen, írjátok nyugodtan, mert nagyon kiváncsi vagyok arra, hogy miért érzem úgy, miért nem más?

Sziasztok!

sing

Advertisements